Sötét van, mindenki depressziós, sokat isznak, létezik valami nyelvrokonság, Kalevala, hideg van és minden nagyon drága. Ezzel a felsorolással nagyjából össze is foglaltam mindazt, amit az átlagember idehaza Finnországról gondol. Hogy ez mennyire nem így van, azt nem ebben az írásban fogom bebizonyítani.
A bingó, mint közösségteremtő erő
Délután fél hatkor a terem teljesen megtelt, szabad parkoló sincs odakint. Odabent két helyiségben kétszáz ember ül az asztaloknál, és várja a csodát, pontosabban a nyerőszámok kihúzását. Két idősebb finn asszony mellett volt egy szabad hely, oda ültetnek le. Vesznek nekem szelvényeket, nehogy már unatkozzak. Pedig csak nézelődni jöttem, nem játszani. Szabadkozva fogadom el a számokkal teleírt papírost, ők meg a vállamat veregetik, azt mondják, nyerjek én.
Szigorú ábrázatú férfiember ül a gömb mögött, ő húzza a számokat. A teremben csend van, csak akkor morajlanak fel az emberek, ha valaki felkiált, hogy bingó. Vásárlási utalvány formájában nyer 10, 20 vagy 30 eurót. A többiek együtt örülnek vele, és azt mondják, édes, hogy van nyertes. Egy szó sem esik arról, milyen kár, hogy nem ők nyertek. Az év ötvenkét vasárnapján ötvenkét alkalommal rendeznek bingóestet Rautióban. Van, aki 70 kilométert autózik azért, hogy itt legyen, hogy játszhasson. A bingónak fantasztikus közösségteremtő és -formáló ereje van. De a legizgalmasabb pillanatok most következnek. Az ötödik húzás tétje ezer euró. Előtte körbejár az árus, újabb és újabb szelvényeket kínálva. Az idős finn asszonyok annyira megkedveltek, hogy megint vesznek nekem. „Azt szeretném, ha tied lenne ez a nyeremény" – mondja az egyik, és halálosan komolyan gondolja. Ehhez csak annyi kellene, hogy az első 51 szám kihúzása után a papíron szereplő tizenötöt mind kiemeljék a gömbből. 5, 8, 13, 20, 23, 36, 37, 42, 44, 50, 57, 65, 74, 76, 87. Ezek voltak a számaim.
Nem nyertem. Mindössze két szám, a 65-ös és a 87-es kihúzása hiányzott hozzá. Kiderül, hogy ezen a vasárnapon sem nyerte meg senki a főnyereményt. Fortuna hetek óta elkerüli Rautiót. Éppen ezért jövő héten vasárnap is itt lesznek, hátha akkor sikerül nekik. Nehezemre esik felállni, de várnak bennünket a farmon. Az este itt ér véget.
A finn Jack Nicholson, aki a teát nyolc cukorral issza
A vacsora fenséges: a roston sült lazac omlós, a sajtos krumpli fenomenális, a saláta friss, a tradicionális finn édességnek számító olvasztott sajt és sárga málnadzsem keveréke pedig leírhatatlan. A farm tulajdonosa a finn Jack Nicholson, foglalkozása biogazdálkodó és kolbásztöltő. Sokan vagyunk, újabb és újabb addig ismeretlen emberek érkeznek, esznek velünk együtt. Az az érzés, amelyet a „Finnországban bárki bármikor bekopogtathat a másikhoz, biztosan kap enni" tudat generál, megnyugtató. Közben Jack mesél. Kézszorítása kemény, férfias. Overallja piszkos, de a kint végzett munka kosza ez, amelyet nem szégyell. Az általa választott életforma mellett sosem lehet pihenni. A hatalmas termetű ember két harapással tünteti el a kolbászt, közben a saját történeteivel szórakoztat. Mesél Észak-Koreáról, ahová fiatalabb korában vonattal ment el. Teát iszik, kávét 1991. december 8. óta nem fogyaszt. Akkor mondták ki a Szovjetunió felbomlását. Azóta nem fáj a feje sem. Nem tudom eldönteni, hogy viccel-e vagy komolyan beszél. A teát nyolc cukorral issza, majd elnézést kér, feláll, menni kell. Termete betölti a szobát, megköszöni, hogy eljöttem hozzájuk, arra biztat, hogy tegyem meg ezt máskor is. Csak az nem derül ki, hogy miért lett ő Jack Nicholson.
A finnek várni fognak
Az ylivieskai pályaudvar peronján várom a hajnali Pendolinót, vagyis a gyorsvonatot. Szemben velem, valahol Karélia és Oroszország felett éppen most kel fel a nap. Sárga korongja gyorsan bebújik a távoli páratenger mögé. A vonat befut, Lucia egy doboz vörösáfonyát nyom a kezembe. Megölelem, ígérem, hogy hamarosan látjuk egymást. Jó, jó – mondja mosolyogva. Gyere csak bármikor. Akkor is, ha én már nem leszek itt. A finnek várni fognak.
A vonat befut, felszállok, egy döccenés, és indulunk Helsinki felé. Hamar elalszom. Négy órával és negyven perccel később a mögöttem hagyott napok összes emlékével érkezem meg Helsinkibe, és szállok le a finn főváros pályaudvarán.
Helsinki, végállomás. Innen már hazafele visz az út.
