A gépesített munkafolyamatok és a technológia folyamatos fejlődése sok szakmának a halálos ítéletet jelentette. Fokozatosan eltűntek a szemfelszedők, az ószeresek, a kalaposok, míg bizonyos mesterségek a tömeggyártás ellenére máig küzdenek a fennmaradásért. Így mentették meg a közmunkaprogramok a kézműves seprűkötést az enyészettől, amik szintetikus társaikkal szemben százszor jobban sepernek.
Mind a cirokseprű készítése, mind a seprűkötés a magyar nemzeti értékek bejegyzett kincse, azonban a hivatalosan jegyzett örökség ellenére a szakma vitathatatlanul kihalófélben van. Ha az ehhez szükséges cirok megtermett és azt betakarították, annak felhasználása nem kifejezetten bonyolult feladat, ha valaki ismeri az elkészítéshez elengedhetetlen gépek szakszerű használatát. Mindezek ellenére azonban nem véletlen, hogy a kiöregedőben lévő nagy mesterek rendre mind férfiak, mert az eszközök segítségének ellenére a munka igenis erős karokat igényel, és a napi több óra hajlongás a gyenge derekat is megviseli, ha rendes munkarendben napi több mint 50 seprűt szeretne valaki készíteni.
A munkafolyamatok legegyszerűbb része a már kész darabok varrással való megerősítése, ezt régebben az asszonyok szívesen átvállalták, akik akkor még a téli időszakban a meleg kemence közelében szívesen töltötték kézimunkázással az idejüket. Hogy miért pont ebben látta meg sok kistelepülés a lehetőséget? A kérdés megválaszolásához több önkormányzatot is megkeresett a HelloVidék, akik az elmúlt évek során közmunkaprogram keretében elevenítették fel a seprűkötés mesterségét.
A falvak Magyarország seprűkötő nagyhatalmai
A Start-közmunkaprogram keretein belül Székkutas az első kistelepülések között volt, aki a helyben termesztett cirokból 2015-ben kezdett el seprűket készíteni. A régi mesterség csínját-bínját egy helyi vállalkozótól tanulták el, aki régen maga is ezzel foglalkozott, és kezdő mesterek ide vagy oda, olyan szintre fejlesztették a tudásukat, hogy Hódmezővásárhelyről rögtön 250 darabot rendeltek. A felvásárlók köre azóta több önkormányzattal, környékbeli kiskereskedelmi egységekkel, büntetés-végrehajtási intézettel bővült ki, így a keresletre soha nem volt gondja a kétezer fős településnek. A székkkutasi üzem vezetője, Libor Ferenc elmondta, korábban 6, jelenleg pedig 4 ember számára biztosít megélhetési lehetőséget a téli mezőgazdasághoz kapcsolódó munkavégzés, akik, nehéz munkavégzés ide vagy oda, többségében nők, és megközelítőleg évi 3000 darabot készítenek.
A lecsökkent létszámnak köszönhetően biztos, hogy egységnyi idő alatt kevesebb seprű készül majd, de a székkutasi üzemvezető biztos benne, hogy lehetne fokozni a kínálatot, mert a jó seprűre mindig van igény. „Jártam olyan vállalatnál, ahol nagyüzemi termelés folyik, ott másképp állnak a söprűgyártáshoz. A gyártás során az a cél, hogy minél kevesebb hulladék keletkezzen a fölvásárolt cirokból, közben pedig darabra adják el, így végeredményben egy rosszabb minőségű söprűt állítanak elő. A gépi gyártás lényege a gyorsan és többet. Amikor megkötik a ciroksöprűt, berakják egy gépbe, ami annak a hegyét, amitől szép és jól működő lesz a söprő, azt méretre vágja, ami egy kopott eszköz hatását kelti” – beszélt részletesen a tömeggyártás hátulütőiről Libor Ferenc.
Lényegében tehát a tömeggyártás során az amúgy is limitált élettartamot kvázi szándékosan megrövidítik, így ösztönözve ezzel a fogyasztókat az újabb és újabb vásárlásra. Az olcsó húsnak híg a leve örökbecsű mondás tehát itt is érvényes, mert egy tétel vásárlásánál hiába kedvezőbb árú a tömeggyártott természetes vagy szintetikus anyagból készült termék, a gyakorlatban kevésbé jól szuperál és sokkal hamarabb tönkre is megy, mint a kézzel készített kézműves termék.
Az iménti példán felbuzdulva döntöttek úgy a jászkarajenőiek is, hogy kipróbálják magukat a szakmában, azonban a kezdeti fellángolás viszonylag hamar, két év alatt ki is hunyt. Az önkormányzat alkalmazottai a székkutasi „mesterektől” lesték el a szakma titkát, amit autodidakta módon fejlesztettek tovább és adták át a közmunkásoknak, zászlajukra pedig nem kisebb célt tűztek, minthogy ők lássák el az ország önkormányzatait „karai seprűvel”. A terv azonban hamar füstbe ment, mert hiába volt biztosítva az évről évre megtermelt cirokmennyiség és volt folyamatos a kereslet, a gárda hamar szétszéledt, és a 2016-os év végén végleg felhagyott a seprűkötéssel.
Új vonalra álltunk át, a fűszerpaprika-termesztésre, ami úgy tűnik, jobban jövedelmez, mint a seprűkötés és kevesebb macerával jár. Utóbbi sem olyan bonyolult, de nincs alkalmas személy, aki szívesen foglalkozna ezzel. Az eszközeink megvannak hozzá, bármelyik pillanatban újra lehetne indítani a gyártást, ha lenne öt stabil ember, aki azt mondaná, hogy állandó jelleggel szívesen kötné a seprűket – árulta el a félbemaradt közmunkaprogram okát a jászkarajenői önkormányzat műszaki irodájának képviselője.
Egy megyével arrébb, Jász-Nagykun-Szolnokban az alig hatszáz fős Kuncsorbán évek óta termelik a seprűkötéshez elengedhetetlen cirkot, de csak a 2017-es évben vágtak bele közmunkaprogram keretében a „gyártásba”. „A seprűkötés a mezőgazdasági programnak egy kiegészítő része, mivel hogy október 31-ig termeljük az alapanyagokat, november 1-től, a téli időszakban pedig bent lehet foglalkozni a kézműves munkákkal. Azért került a seprűkészítés az előtérbe, mivel könnyen megtanulható, és erre mindig szükség van, fogyóeszköz, nem beszélve arról, hogy eladható” – magyarázta a település műszaki főelőadója, Vesze László.
A férfi munkaként jegyzett szakmát a településen Székkutashoz hasonlóan a nők végzik, már csak azért is, mert a településen az önkormányzati dolgozó elmondása szerint nagyon nehezen találni férfi munkaerőt, rájuk pedig más, valóban nehéz fizikai pozíciókban van szükség. A nehéz fizikai munka könnyítése céljából 5 darab saját fejlesztésű gépet készítettek a közfoglalkoztatásban résztvevő férfiak. A helyzetet csak tovább árnyalja az a tény, hogy míg 6-8 évvel ezelőtt 48 ember dolgozott Kuncsorbán közfoglalkoztatásban, addig ma már csak 12-en, közülük 4-5 ember állandó jelleggel a seprűkötésben serénykedik, akik, mindenki legnagyobb örömére, szeretik is ezt csinálni.
Akad fiatal is a seprűkötő „mesterek” között, de többségében középkorúak alkotják a csapatot, akik egészségi vagy szociális helyzetük miatt a munkaerőpiacnak csak a közfoglalkoztatás szektorában tudtak elhelyezkedni, számukra viszont biztos megélhetési lehetőséget jelent a kuncsorbai üzem. Mivel a településen a termesztett cirok területének nagysága picivel több mint 3500 négyzetméter, éves szinten mindössze 250-300 darabot készítenek, amit viszont reklámozni sem kell, mert a településen élők és a környező falvak kiskereskedelmi egységei hamar elkapkodnak.
Azért nincs az értékesítéssel probléma, mert ez kézzel készül, minőségi seprűt állítunk elő, amit szerintem a tömeggyártásban nem lehet. Amit a boltokban árulnak, azokban nincs benne a kellő mennyiségű anyag, nem lehet vele söpörni, elhajlik. Az egyik üzlet, aki vásárolt tőlünk, mondta, hogy ez igen, ezzel lehet dolgozni, pedig végül is mondhatni, hogy az internetről tanultuk meg, valamint egy-két szakembert kérdeztünk, aki évek óta ezzel foglalkozik. Sikerült kikísérletezni azt a módszert, hogy már olyan minőségű seprűt készítünk, amivel nemcsak havat, de sarat is lehet söpörni – érvelt a hagyományos, kézműves termék mellett Kuncsorba műszaki főelőadója, Vesze László.
Sokan vehemensen támadják a közmunkaprogramokat, mivel az ebben a munkakörben végzett tevékenységek legtöbb esetben olyan fizikai munkát takarnak, aminek elvégzése jelentős energia-befektetést igényel, ezzel viszont nincs összhangban az elvégzett feladatokért járó bér szintje. Olykor alamizsnaként emlegetik a százezer forint alatti havi juttatást, ami bár még egy egyszemélyes háztartás esetében is szűkös, komfortosnak egyáltalán nem nevezhető megélhetést jelent, viszont számtalan pozitívumot fontos kiemelni a téma kapcsán. Legyen szó szociális, egészségügyi vagy aluliskolázottsági okokból fakadó munkanélküliségről, a program egyértelműen jó megoldást jelent a köztes időszakra, amíg a munkavállalók a közfoglalkoztatásban való részvétel alatt biztos bevételi forráshoz jutnak, tapasztalatot szereznek, valamint bizonyítják a tenni akarásukat és motiváltságukat.
Mindemellett pedig a legfontosabb, hogy a társadalom hasznos tagjának érezhetik magukat, mert bár sokan lebecsülik őket, mégis általuk tiszták az utcák, virágoznak a köztéri parkok vagy éppen seper jól az a bizonyos kézműves seprű az udvaron. A seprűkötés hiába a nemzeti értéktár része, ameddig egy, a hagyomány továbbörökítésében fantáziát nem látó vállalkozó nem veszi szárnyai alá a kezdeményezést, nem túlzás kijelenteni, hogy a közfoglalkoztatottak kezében van ennek a régi mesterségnek a sorsa.
Forrás: https://www.hellovidek.hu/gazdasag/2020/01/06/a-kozmunkasok-kezeben-egy-osi-magyar-mesterseg-sorsa
