Sötét van, mindenki depressziós, sokat isznak, létezik valami nyelvrokonság, Kalevala, hideg van és minden nagyon drága. Ezzel a felsorolással nagyjából össze is foglaltam mindazt, amit az átlagember idehaza Finnországról gondol. Hogy ez mennyire nem így van, azt nem ebben az írásban fogom bebizonyítani.
Finnország 2017. december 6-án ünnepelte államalapításának századik évfordulóját. Az elmúlt huszonöt évben huszonötször jártam a finneknél. Szubjektív írás a századik születésnap alkalmából a finnekről.
Szauna, farkasok, medvék...
Kijövök a füstös szaunából. Odabent tombol a forróság, tizenöt percnél nincs, aki tovább bírja. Meztelenül állok a csillagos ég alatt. Mellettem Alpo Murtoniemi és Vesa Hihnala ugyanígy tesz. Előbbi a rautiói Faluegyesület elnöke. Nincs hideg, mögöttünk sötét az ég, előttünk két fáklya lobog. A láng szépen világítja meg a hatalmas dézsát, amelyben kellemesen meleg víz ringatózik. Ide mászunk be hárman. Alpo, Vesa és én.
Különös hangokat hoz a szél. Gondolnám, kutyavonyítás. Kérdezem, tényleg az?
Á, nem. Farkasüvöltés – így Vesa.
Viccel?
Dehogy. Átkóborolnak Oroszországból, nagy utat megtéve idáig. Medve is van.
Medve?
Medve.
Valami egyéb? – tudakolom.
Jávorszarvas, meg rén. De ne féljen, jó hely ez.
„Jókor vagy jó helyen, soha nem mennél el innen”
Rendben van, nem félek, különben is itt van ez a két finn, majd elbánnak ők a fenevadakkal, ha arra kerülne a sor. A hirtelen beálló csendben egyikünk sem beszél. Van, amikor felesleges minden szó. Hiszen itt ülsz Finnország közepén egy farmon, faág sem moccan, lassan száll le és ölel át az egyre hidegebb éjszaka. Kelet felé tekintve fekete az ég, nyugatra bámulva sötétkék, némi világos beütéssel. Nyakig a vízben csak arra gondolsz, hogy jókor vagy jó helyen, hogy soha nem mennél el innen.
Akkor is így éreztem ezt, amikor pár nappal korábban az ország másik felén, fent, a messzi északon ellepett a jeges víz. A Jeris-tó vize. Az az a hely, ahol nem érdemes hezitálni. Nincs helye a gondolkodásnak. Menni kell, megállás nélkül, határozottan, lendületesen. Aztán meg lehet ordítani – ámbátor teljesen felesleges, mert attól az érzés nem változik meg. Testedet pengeként vágja a jéghideg víz, agyadban tizenöt másodperc után szólal meg a vészcsengő, hogy mássz ki a partra. Közben egy nyolcvan körüli finn asszony meztelenül és keresztbe ússza át a jég mellett a tavat, eltart neki két percig, de nézni sem bírod. Karod már elnehezült, a lábad nem engedelmeskedik, a túlélés iránti vágy ereje húz a part felé. Nehezen kecmeregsz ki, és rohansz a pezsgőfürdőbe. De aztán megint valami visszahúz. Újra a százfokos füstös szauna felé veszed az irányt, megint várod, hogy csobbanhass. Másodszorra már kellemesebb. A hatodik körben meg már szauna nélkül is megteszed. Csak úgy, simán.
Vagy a jeges tóban merülsz el, vagy a hóban
„A szaunában mindenki egyenlő”
Mert Finnországban a szauna az a hely, ahol tényleg eltűnnek a különbségek. Finn édesapa gondolkodás nélkül löki be kétéves gyermekét a szaunába, ahol a nagyszülő térdére ülteti a lurkót, miközben az apa merőkanálnyi vizet löttyint a forró kövekre. A sistergésben egymás szavát sem lehet érteni, de nem is kell, mert senki nem beszél. A valóság – mint az emberek is – meztelen. Senki sem bámulja a másikat. Itt tényleg eltűnnek az életben amúgy nagyon is meglévő különbségek. A szaunában mindenki egyenlő.
Mikor erről mesél nekem Vesa és Alpo, csak bólogatok. Egy nappal korábban még azt sem tudtam, hogy létezik egy Rautio nevű finn település, most meg itt ülök egy farmon, olyan emberek társaságában, akiket annak előtte sosem láttam. A bemutatkozás pillanatában viszont úgy éreztem, hogy régi ismerősök vagyunk. Hogy miért? Ne kérdezzék, ez Finnország egyik rejtélye, amelyet az évek hosszú során sem tudtam megfejteni. Az, hogy itt vagyok, nekik, és egy Pécsről ide vetődött magyar lánynak, Luciának köszönhettem. Végül is ő invitált ide, ő mesélt a finneknek rólam, azok meg azt mondták, jöjjek csak. Kapok vacsorát, ágyat, lékfürdőt, látok farmot, megismerem a finn falusi életet. Mentem. Fájó szívvel hagytam el lappföldi barátaimat, Ariát, Hannut, Jussa-Pekkát. Vonatra ültem, és Ylivieskáig meg sem álltam. A peronon ott várt rám az addig szintén ismeretlen Lucia. Nem féltem, hogy nem lesz ott. Megmondta, hogy várni fog (folytatjuk).
