A tudomány mai állása - A világ legidősebb tölgyfája a korával alaposan meglepte a botanikusokat

Ismét új fejezet érkezett el a Nap életében. A naptevékenység alapján egy ideje már sejtették a szakemberek, hogy új napciklus kezdődött, de most a NASA igazolta is ezt. Egy napciklus 11 évig tart és az amerikai űrügynökség illetve az amerikai Nemzeti Óceán  és Légkörkutatási Hivatal kutatói a közelmúltban megállapították, hogy a 25. napciklus tavaly decemberben kezdődött el. Minden egyes napciklusban a központi égitestünk aktivitása folyamatosan változik és elér egy szoláris minimumot és egy szoláris maximumot is. Bár a hétköznapi emberek a naptevékenység változásaiból nem érzékelnek semmit, de a szakértők, ha megfigyelik ezt a folyamatot, azzal nyomon tudják követni az aktivitás alakulását. A NASA közölte, az új ciklusról az árulkodott, hogy néhány kicsi napfolt jelent meg a Nap felszínén. Bár már régóta figyelik a központi csillagunk változásait, de azt még a mai napig nem lehet tudni, hogy a napciklusokat milyen folyamatok irányítják. A kutatók annyit tudnak, hogy a naptevékenységet az égitest mágneses mezeje szabályozza. A napciklusok tanulmányozása ugyanakkor nagyon fontos, hiszen az hozzájárul az űridőjárás pontosabb megértéséhez. Ez utóbbi vizsgálatára pedig azért van szükség, mert ha a naptevékenység szélsőséges, az a Föld körül keringő műholdakat károsíthatja.


Újabb elmélet született a rejtélyes kilencedik bolygóról. A csillagászokat évek óta foglalkoztatja a kérdés, hogy létezhet-e a Naprendszerben egy kilencedik bolygó, messze a Plútón túl. A Kuiper-övben lévő égitestek egy része ugyanis egészen egyedi pályát ír le, amiből arra következtetnek a csillagászok, hogy a mozgásukat egy ezidáig felfedezetlen, ugyanakkor nagy tömegű bolygó gravitációs mezeje befolyásolja. Egy közelmúltbeli tanulmányban amerikai kutatók atudz vezették le, hogy nincs rejtélyes kilencedik bolygó, a kérdéses égitestek Nap körüli pályáját épp a saját pályájuk zavarja meg. Úgy vélik ugyanis, hogy ezek az objektumok egyedi kölcsönhatást alakítottak ki egymással és nagyon sok olyan, hasonlóan furcsa pályán keringő égitest létezhet még, amelyekről a tudomány még nem tud. A jelenséget pedig azzal magyarázzák, hogy ezek bár egyenként gyengék, de ha sok égitestről van szó, akkor a közöttük lévő kölcsönhatás jelentősen megnőhet. Most azonban asztrofizikusok egy csoportja egy másik, újabb elmélettel állt elő. Szerintük létezik egy nagy tömegű égitest, de az nem bolygó, hanem egy fekete lyuk. A szakértők szerint ez lehet a megoldás kulcsa és ez igazolhatja a gravitációs anomáliákat. Bár a fekete lyukakat nagyon nehéz megtalálni, lévén közvetlenül nem lehet látni azokat, de a kutatócsoport szerint lehetne igazolni, igaz időigényesen, a Naprendszerben keringő fekete lyuk lézetését. Az egyik és a rövidebb módszer szerint az éjszakai égboltot több mint egy évig kellene folyamatosan figyelni és fotózni. Így észre lehetne venni például, ha egy-egy kisebb üstököst elnyel az égitest. Állításuk szerint ezzel nemcsak a létezését, hanem a pontos helyzetét is meg lehetne állapítani. Egy másik elmélet szerint - és ez tartana hosszabb ideig - apró űrszondákat kellene felbocsátani a világűrbe, melyek a Naprendszer szélei felé utaznának minden irányban. Az eszközök által gyűjtött gravitációs adatokból, valamint a szerkezetek pályájának változásaiból lehetne következtetni a fekete lyuk jelenlétére. Ha sikerülne igazolni a létezését, akkor az asztrofizikusok szerint további, érzékenyebb, többféle mérés elvégzésére képes űreszközöket lehetne küldeni az égitesthez, így minden korábbinál közelebbről vizsgálhatnának meg egy fekete lyukat.



Megdöbbentek a szakértők, amikor felfedeztek egy különleges exobolygót. A gázóriás ugyanis egy fehér törpe körül kering, amiről eddig úgy tudták, hogy nem lehetséges. A Naphoz hasonló csillagok az életük végén először vörös óriássá duzzadnak és eközben a környezetükben minden égitestet elnyelnek. Ennek a folyamatnak a végén pedig összeomlanak és fehér törpe lesz belőlük. Bár voltak arra utaló jelek, hogy létezhetnek bolygók fehér törpék körül, de egészen idáig ezt majdnem elképzelhetetlennek tartották. Most azonban sikerült bebizonyítani, hogy ez lehetséges. Amerikai szakértők egy csoportja a NASA TESS űrtávcsöve segítségével fedezte fel az exobolygót körülbelül 80 fényévnyire az északi Draco csillagképben. Az égitest a WD 1856 534 jelű fehér törpe körül kering és kevesebb mint 1,5 nap alatt tesz meg egy teljes kört. A bolygó egyébként nagyon nagy, a tömege a Jupiterének több mint 14-szerese. A kutatók szerint ahhoz, hogy egy bolygó ne pusztuljon el, amikor a központi csillaga vörös óriássá változik, az kell, hogy több mint egy csillagászati egységre, vagyis több mint 150 millió kilométerre legyen tőle. Andrew Vanderburg, az amerikai Wisconsini Egyetem kutatója ugyanakkor azt mondta, valahogyan nagyon közel került a fehér törpéhez és egy darabban tudott maradni, de azt, hogy miként kerülhetett ilyen közel a csillaghoz, egyelőre nem tudják megmagyarázni. A szakemkber azt mondta, az a tény, hogy felfedezgték ezt a bolygót, egyúttal lehetőséget teremtett arra is, hogy kisebb bolygókat keressenek csillagmagok körül.


Lehet, hogy van élet a Vénuszon. Bár ez még csak erős feltételezés, ugyanakkor erre utal a brit és amerikai kutatók bejelentése. A Naptól számított második bolygó légkörét rádióteleszkópok segítségével vizsgálták és abban foszfint, vagyis szervetlen foszformolekulát azonosítottak. A tudósok azt mondják, ez komoly felfedezésnek számít, egyrészről azért, mert a foszfin jelenléte arra is utalhat, hogy a Vénusz légkörében mikrobák lehetnek, másrészt pedig azért, mert a tudomány mai állása szerint a Föld-típusú, tehát kőzetbolygókon és ilyen a Vénusz is, az oxigéntől elzárt mikrobák képesek létrehozni a foszfint. A Naprendszerben egyébként itt a legnagyobb az üvegházhatás és emiatt a felszíni hőmérséklet több mint 460 Celsius-fok. A csillagászok épp emiatt feltételezték már régóta, hogy a Vénusz légkörében a nagy magasságban lévő felhők mikrobák otthonai lehetnek, hiszen ott lényegesen alacsonyabb a hőmérséklet, nagyjából 30 Celsius fokos, viszont a klíma rendkívül savas. A tudósok két különböző műszerrel, egy hawaii és egy chilei telszkóppal is megvizsgálták a légkört és mindkettővel az egy milliméter körüli hullámhossztartomány tanulmányozták. Azért ezt, mert a foszfin az ebben a tartományban érkező hullámok egy részét képes elnyelni és a sejtésük beigazolódott, ugyanis a megfigyelt hullámjel eltért a megszokottól. Annak érdekében, hogy kiderüljön, mi okozza a szervetlen foszformolekulák jelenlétét, megvizsgáltak minden tényezőt. Példaként említették a lehetséges okok között a vulkanikus tevékenységet és a napsugárzást is. Kiderült ugyanakkor, hogy bár a foszfin nagyon alacsony koncentrációban van jelen, hiszen egymilliárd molekula között mindössze 20 van ebből, de ekkora sűrűséget egyik vizsgált folyamat sem tudna előállítani. A kutatók szerint ehhez a mennyiséghez a földi organizmusok teljes kapacitásának 10 százalékára volna szükség. A Massachusettsi Műszaki Egyetem egyik munkatársa korábban a Naprendszeren kívüli oxigénmentes bolygók légkörében a foszfint használta biomarkerként. Vagyis ennek segítségével vizsgálta azt, hogy a megfigyelt égitesteken előfordulhatnak-e biológiai folyamatok. Épp ezért volt váratlan, hogy a Vénuszon mutatták ki a szervetlen foszformolekulák jelenlétét. Az MIT munkatársa azt mondta, ez az eredmény felveti a többi között azt a kérdést, hogy akármilyen organizmus miként tudott életben maradni a Vénuszon. A Földön ugyanis egyes mikrobák elviselhetnek akár 5 százalék savat is, de a Naprendszer második bolygójának felhői teljes mértékben savakból állnak, a környezet 90 százalékát kénsav teszi ki. Bár a foszfin keletkezésének számos oka lehet, de a Vénusz esetében ezek közül sokat ki lehet zárni. Ahhoz ugyanakkor még hosszadalmas kutatómunkára van szükség, hogy igazolják az élet jelenlétét.


Végleg megsemmisült a NASA egy öreg műholdja. Az amerikai űrügynökség még 1964 szeptember 1-én bocsátotta fel a Föld körüli Geofizikai Obszervatórium nevű űreszközt, vagyis az OGO-1-et. Ez volt az első abból az öt küldetésből, amelyek keretében a NASA a Föld mágneses terét tanulmányozta. A műhold csak pár évig működött. 1971 véget ért a küldetése, de egészen a közelmúltig föld körüli pályán keringett. Az atmoszféra legfelső rétegeiben lévő részecskék folyamatosan csökkentették az űreszköz sebességét, ezzel a magasságát is, míg annyira lelassult, hogy már nem bírt ellenállni a gravitációnak. Augusztus utolsó napjaiban, 56 évvel az indulása után és 49 évvel a küldetése végét követően belépett a Föld légkörébe a 487 kilogrammos műhold. A Csendes-óceán déli része fölött történt a belépés és a NASA szóvivője közölte, hogy az űreszköz megsemmisült, de ekközben senkire nem jelentett veszélyt. Érdekesség, hogy mind az 5 OGO műholdat a 60-as években, 1964-től 1969-ig bocsátották fel, mégis az első érkezett vissza legutoljára.


Minden korábbinál hatékonyabb gyógyulást ígérnek az új sebtapaszok. Több kutatás-fejlesztés is folyik a témában és egy amerikai orvosi műszergyártó cég készített egy olyan tapaszt, ami a varratok erejével bír. Azt mondják, ez lehet a jövő sebtapasza, hiszen nemcsak nagyon erős, hanem még a sebgyógyulást is felgyorsítja. Működési elve, hogy a bőrhöz mikroszálakkal tapad hozzá, ezért a kötés olyan erős lesz, mintha a sebet összevarrták volna, ráadásul a kísérletek szerint gyorsabban húzza össze a bőrt, mint a varratok.
Készítettek egy nagyon hatékony sebtapaszt a Harvard Egyetemen is, aminek anyagát a magzati bőr inspirálta. Az ötlet onnan származik, hogy az anyaméhben a bőr még rendkívül gyorsan és hatékonyan regenerálódik. Még a nagyobb sérülésekből is rekordidő alatt és hegesedés nélkül gyógyul, ami az embrionális sejteknek köszönhető. Ezek ugyanis olyan fehérjéket tartalmaznak, melyek a sérült felület körüli bőrt nagyon gyorsan és szorosan húzzák össze. Ez a folyamat az öregedéssel lassul, aminek az eredménye a gyulladás és a hegesedés, de a Harvardon rájöttek, hogy miként tudják megfiatalítani bőr sérült részét a regenerálódáshoz. Megalkottak egy gélalapú, hidrogélekből és víztaszító polimerekből álló és a testhőre aktiválódó, vagyis összehúzódó öntapadó kötszert. A végeredmény egy olyan különleges sebtapasz lett, ami rugalmas, tartós, és az ezüst nanorészecskéknek köszönhetően pedig megvéd a fertőzésektől, valamint ideális környezetet teremt a sebgyógyuláshoz. Eddig egereken és sertéseken tesztelték és az minden esetben megakadályozta a fertőzéseket, illetve nagyon fontos, hogy az immunrendszer részéről nem váltott ki ellenreakciókat. Az egérkísérletekben ráadásul a tapasz a sérülés felületét nagyon gyorsan csökkentette 45 százalékkal. Mivel nem minden esetben jó, ha a bőr túl gyorsan húzódik össze, ezért kitalálták azt is, hogy az összehúzódás mértékét miként tudják szabályozni. Az anyaghoz akrilamid monomereket kevertek és az így kapott tapaszt például a térden és a könyökön lehet felhasználni, ahol a szer hagyja, hogy a bőrszélek a mozgáshoz alkalmazkodva forrjanak össze.
Egy másik, nemzetközi kutatócsoport kifejlesztett egy folyékony halmazállapotú sebtapaszt, aminek egyik különlegessége, hogy információt közöl a seb gyógyulásáról. A német és dél-koreai kutatók fejlesztése úgy működik, hogy az anyagban lévő részecskék megváltoztatják a színüket a bőr oxigén- és glükóztartalmától függően. Ha a seb elegendő oxigént kap, akkor az anyag zöld színű, ha viszont nem jut elég oxigénhez, akkor vörös lesz. Ez egyébként jelenleg engedélyeztetés alatt van, ami akár 5 évig is eltarthat.
Egy másik, amerikai tudományos alapítvány kutatói pedig kétféle sebtapaszon is dolgoznak egyidejűleg. Az egyik egy okostapasz, ami bioelektronikus, vagyis nemcsak lefedi a sérült bőrfelszínt, hanem a beépített érzékelőkkel, bioanyagokkal és mikrorendszerekkel folyamatosan figyeli a gyógyulás folyamatát. Ez is monitorozza a többi között az oxigénszintet, valamint a hőmérsékletet is és az adatokat továbbítja a kezelőorvosoknak. A másik tapasz egy újabb újdonsággal szolgál. Az ugyanis még azelőtt felismeri a szövetkárosodást, hogy az a bőrfelületen látható lenne. A szakemberek szerint ez utóbbi például a felfekvések kezelésénél lehet különösen hasznos.


Visszaadhatják a vakok látását. Ausztrál tudósok kifejlesztettek egy bionikus szemet és már arra is felkészültek, hogy azt beültessék egy emberbe. Részsikerek eddig is voltak már. 2015-ben például egy 68 éves vak férfi 10 év után újra láthatott. Az akkori prototípus arra bőven elég volt, hogy formákat és embereket lehessen vele megkülönböztetni, ezzel pedig nagy segítséget jelentett abban, hogy azok, akik használhatták, legalább közlekedni biztonsággal tudjanak. Azóta viszont rengeteget fejlődött a tudomány. Az ausztrál Monash Egyetemen megalkották a technológiát, ami egy kamera segítségével továbbítja az agyba a látott képet és a tudósok azt mondják, ezt a bionikus szemet már készek beültetni egy emberbe. A beszámoló szerint az eszközt úgy kell elképzelni, mint az okostelefonok rendszerét, ami elektródákkal kapcsolódik az agyhoz. A szerkezet vezeték nélküli jeladóval kommunikál a képfeldolgozó chipekkel és megkerülve a sérült látóidegeket, eljuttatja a jeleket az agy látóközpontjába. Az ausztrál csapat egyik tagja azt mondta, ha egy vak emberbe beültetik ezt a bionikus szemet, akkor akár 172 különböző fényfoltot is képes lesz érzékelni, ami bőségesen elegendő ahhoz, hogy egy házban, vagy az utcán biztonságosan tudjon közlekedni és felismerje, hogy ki, vagy milyen tárgy van mellette. A szemet a nyáron három bárányon tesztelték, melyek összesen 2700 óráig láthattak a bionikus szem segítségével és az eredmények szerint az működőképes. Már folynak az előkészületek, hogy beültessék egy emberbe is, bár erre pontos dátumot még nem jelöltek ki. A szakemberek abban bíznak, hogy ezt a technológiát továbbfejlesztve más területeken is eredményeket érhetnek el. Például mozgáskorlátozottaknak is lehetne segíteni, hogy ismét képesek legyenek járni.


Mikroszkopikus robotokkal forradalmasítanák a gyógyítást amerikai tudósok. Először sikerült félvezetőkből készíteni nanorobotokat, amelyek a mozgásukhoz elektromosságot használnak. Ezeket, miután egy injekciós tűvel befecskendezik a szervezetbe, lézerrel hozzák működésbe. Az úttörőnek számító újításról szóló beszámolóból kiderült, hogy a minden robotnak 4 lába van, a hátukon pedig apró napelemek vannak. Ha ezeket megvilágítják lézerrel, akkor a panelek áramot termelnek és ennek köszönhetően tudnak a robotok mozogni. A nanorobotok nagyon aprók. Összehasonlításként, míg egy emberi hajszál átlagos vastagsága 0,1 milliméter, addig a robotok 0,005 milliméter, vagyis 5 mikron vékonyak. A szélességük 40 mikron, a hosszúságuk pedig 40 és 70 mikron közötti. A tudósok egy mindössze 10 centiméteres szilíciumdarabból több mint egymillió ilyen robotot tudtak előállítani. Méretükből adódóan egy egyszerű injekciós tűvel is be lehet ezeket a szerkezeteket fecskendezni a bőr alá, ezzel pedig a jelenlegieknél még hatékonyabb orvosi kezeléseket lehetne megvalósítani. A tudósok szerint ugyanis a parányi robotok gyógyszereket szállíthatnak például a beteg, vagy esetleg rákos sejtekhez, így a kezelés sokkal precízebb lehet. Emellett arra is lehetne használni ezeket, hogy kisebb műtéteket hajtsanak végre, például összevarrhatnak ereket, vagy megvizsgálhatják a vénát belülről. A robotok egyetlen hátránya, hogy jelenleg még külső energiaforrást igényelnek. A rajtuk lévő napelemeket kell megvilágítani ahhoz, hogy dolgozni tudjanak, de ebben is előrelépés valószínű. A tudósok ugyanis várhatóan már a közeljövőben elkészítik a robotok újabb változatait, amik már saját áramforrást használnak a működésükhöz.


Levegőbe emelkedett a japánok repülő autója, ráadásul emberrel a fedélzetén. Bár egyelőre még csak egy tesztpályán próbálhatták ki, hogy milyen a repülés, ha egy ember irányítja az eszközt, de a fejlesztők reményei szerint még ebben az évben már egy nem ennyire ellenőrzött környezetben is kipróbálnák. A repülő autó fejlesztésébe az egyik japán autógyár is bekapcsolódott és az ő pályájukon alakítottak ki egy vonalvezetést, ami mentén repült a szerkezet. A repülő autót évek óta fejlesztik a mérnökök és ez az eddigi legkisebb, a függőleges felszállásra és leszállásra is alkalmas szerkezetük, amit elkészítettek. Az autót nyolc rotor emeli a levegőbe és a fejlesztők szerint még akkor is biztonságos vele a közlekedés, ha ezek közül az egyik repülés közben elromolna. A japánok terve nem kisebb, mint hogy ezzel a járművel forradalmasítsák a nagyvárosi közlekedést. Emellett abban bíznak, hogy még idén év végéig megkapják az engedélyt arra, hogy a tesztpályán kívül is kipróbálják. A várakozások szerint 2023-ban akár már magánszemélyek is röpködhetnek ilyen kétszemélyes autókkal.


A jövőben nem kellene azzal foglalkozni, hogy lemerül egy akkumulátor. Egy amerikai cég ugyanis bejelentette, megtették az első lépést azon az úton, aminek a végén olyan akkumulátorokat lehetne készíteni, amelyek egy feltöltéssel 28 ezer évig biztosítanak elegendő energiát a felhasználók számára. A cég közleménye szerint sikeresen teszteltek egy saját fejlesztésű akkumulátort, ami nukleáris hulladékkal üzemel. Egészen pontosan az atomreaktorokban lévő grafit csillapítórudakból származik a hulladék és ezekből a grafitrudakból készítik el finomítás után a szén-14 gyémántokat. Ez utóbbiak érdekessége, hogy egyszerre félvezetőként és hűtőbordaként is viselkednek. Ezeket a szén-14 gyémántokat magában foglalja egy mesterségesen előállított szén-12 gyémánt, ami amellett, hogy begyűjti a töltött részecskéket, megelőzi a radioaktív szivárgást és egy rendkívül kemény védő és sérülésbiztos réteget ad. A cég azt állítja, hogy ezt a fajta akkumulátort bármekkora méretben elő lehet állítani, így akár ceruzaelem-méretű akksi is készíthető. Bár radioaktív hulladék lesz benne, de attól nem kell tartani, hogy sugárzásnak lesz kitéve a felhasználó, hiszen ezekből a szerkezetekből kevesebb környezeti sugárterhelés érkezik, mint az emberi testből. Így pedig akár pacemakerekhez, akár egyéb inplantátumokhoz is fel lehet használni. Ennek nagy előnye, hogy nem merül le, és így a behelyezés után nem lesz szükség további sebészeti beavatkozásra. Ezzel az új technológiával kialakított akkumulátorok akár már jövőre elérhetőek lesznek és az előállítási költségeket jelentősen csökkentheti, hogy egyes nukleáris hulladéktárolók még fizetni is hajlandóak lenne azért, hogy az alapanyagként használt grafitrudakat tőlük szerezzék be.


A világ legnagyobb hala akár 150 évig is élhet. A legnagyobb hal a cetcápa és azok közül is a nőstények nőnek a nagyobbak. Az Ausztrál Tengerkutató Intézet munkatársai a cetcápák biológiáját tanulmányozták és a munkájuk során összesen 54 hal növekedését követték figyelemmel 10 évig. Az állatokat Ausztrália nyugati partvidékénél, a Ningaloo-korallzátony közelében vizsgálták, ahol minden évben megfordulnak a vándorlásuk során. A megfigyelés szerint mind a nőstény, mind a hím cetcápák fiatalkorukban gyorsan növekednek, évente 20-30 centimétert is, de a hímek fejlődése gyorsabb. Nemi érettségük után, nagyjából 30 éves korukban érik el a körülbelül 8 méteres hosszúságot. A nőstények körülbelül 50 évig nőnek, míg végül elérik a hozzávetőlegesen 14 méteres hosszt, bár az eddig ismert legnagyobb példány kevés híján 19 méteres volt. A tudósok ebből arra következtetnek, hogy a cetcápák akár 150 évig is élhetnek. A kutatásban résztvevő egyik tengerbiológus azt mondta, a nőstények hatalmas mérete azzal is magyarázható, hogy rengeteg utódot hoznak világra. Egyszerre akár 300 cetcápának is életet adhatnak. Hozzátette, hogy ki kell dolgozni az állatok számára egy védelmi tervet, hiszen bár hosszú életűek, de 30 év, vagy akár annál is több időre van szükségük, hogy szaporodni tudjanak, így pedig számos tényező van, ami nehezítheti a párosodásukat.


A világ legidősebb tölgyfája a korával alaposan meglepte a botanikusokat. Kiderült ugyanis, hogy a dél-olaszországi Calabriában álló fa 934 éves. A nemzeti parkban, ahol megtalálható összesen öt tölgy is van, ami több száz éves. Ezek közül a legfiatalabb 570. A Demetra névre keresztelt tölgy életkorát radiokarbonos módszerrel határozták meg. A botanikusok egyébként eddig úgy tudták, hogy a tölgyek a Földnek ezen a részén legfeljebb 300 évig élhetnek. A 934 éves fa így bőven nyújt felfedezésre váró információkat a kutatók számára, a többi között a terület éghajlatáról több száz évre visszamenőleg.


Egy rendkívül ritka bogarat találtak Magyarországon. A Bükki Nemzeti Park tájegységvezetője fedezte fel a szarvas álganéjtúrót a Kelet-cserháti Tájvédelmi Körzettel határos Kozárdon. Ez a bogár, ellentétben a ganajtúrókkal, nem állati ürülékbe rakja a petéit, hanem a föld alatt akár 40 centiméter mélyen lévő szarvasgombákba. A nőstény egy gombára egy petét rak, majd magára hagyja, a lárva pedig a gombából táplálkozik. A tél során teljesen kifejlődik és tavasszal bújik ki a földből már kifejlett példányként. A szarvas álganéjtúró 1982 óta védett és nagyon kevés helyen tud megélni. A gyepesebb, szárazabb, ritkásabb erdőterületeket kedveli és rejtőzködő életmódja miatt nagyon nehéz rátalálni.


Életmódváltással jelentősen csökkenthető a családok környezeti terhelése, vagyis más szóval karbonlábnyoma. Ez derült ki egy a közelmúltban Piliscsabán elvégzett kutatásból, aminek keretében 21 háztartás életmódját vizsgálták meg. Az eredményről kiadott sajtóközleményben azt írják, a hazai karbonlábnyom azt mutatja meg, hogy mennyi szén-dioxidot bocsátottak ki a teljes termelési láncon keresztül a hazai termékkeresletnek tulajdoníthatóan, attól függetlenül, hogy a szén-dioxid-kibocsátás melyik országban, illetve nemzetgazdasági ágazatban merült fel ténylegesen. A kutatásban résztvevő családoknak egy online felületen kellett válaszolniuk a kérdésekre és a karbonlábnyomuk összetevőit 6 fontosabb kategóriába sorolták. Ezek között ott volt a háztartási energiafogyasztás, a közlekedés, a szabadidő és nyaralás, az étkezés, valamint a termékek, továbbá a szolgáltatások, de a kutatók leginkább az első négy kategóriára összpontosítottak. Ebből pedig kiderült, hogy a karbonlábnyom harmadát az energiafogyasztás teszi ki, aminek egy jelentős okozója az ingatlanok gyenge energetikai állapota, valamint a nem körültekintő energiafelhasználás. A tényezők között fontos szerepet jut az utazásnak, a nyaralásnak és az étkezésnek. Ezek együttesen a családok ökológiai lábnyomának ötödéért felelősek, míg a napi közlekedés az érték hatodát adja. A vizsgált családok összesen 81 tagjának éves karbonlábnyoma tavaly 4,27 tonna szén-dioxid volt, ami körülbelül a fenntartható szint kétszerese. Ez ugyanakkor már így is kevesebb, mint a 2014-es adat, amikor az egy főre vetített adat több mint 5,7 tonna szén-dioxid volt Magyarországon, míg az európai uniós átlag majdnem 7,2 tonna volt. A kutatásban résztvevő, két legnagyobb értéket produkáló család tagjainak éves karbonlábnyoma több mint 7,5, illetve több mint 6,7 tonna szén-dioxid évente. Az egyik család esetében a többi között azért ilyen magas az érték, mert a munka miatt évente több alkalommal is utaznak repülővel, míg a másiknál a tengerentúli repülőút áll a fogyasztás hátterében. A két legkisebb lábnyommal rendelkező család esetében a fejenkénti éves kibocsátás 2,33 és 1,99 tonna szén-dioxid évente. Utóbbi, vagyis a legkisebb értéket produkáló család ökológiai lábnyomához nagyban hozzájárul az, hogy a felnőttek helyben dolgoznak és a gyerekek is helyi iskolába járnak, míg aki napi rendszerességgel utazik Budapestre, az többnyire vonattal közlekedik. A másik ok, hogy évente két alkalommal mennek el üdülni és akkor is belföldi úti célt választanak. Az alacsony érték kiváltója továbbá, hogy kevesebb húst fogyasztanak, valamint előnyben részesítik a helyi, szezonális élelmiszereket. Az egyes családok karbonlábnyoma és annak összetétele is rendkívül eltérő lehet, ezért a csökkentés érdekében minden háztartásnak egyedi megoldásokat kell alkalmaznia. A kibocsátás legnagyobb összetevője többnyire az otthon energiafogyasztása, amit az épületgépészet modernizálásával, a szigeteléssel és a napi szokások megváltoztatásával lehet mérsékelni. Pusztán azzal 10-15 százalékos, vagyis jelentős megtakarítás érhető el, ha a fűtési időszakban a belső hőmérsékletet csak 1-2 fokkal csökkentjük. Fontos tényező az is, hogy mekkora távolság van a lakhely és az iskola, a munkahely között és hogy az oda vezető utat mivel tesszük meg. A környezeti terhelést a tömegközlekedés jelentősen csökkenti, de a legjobb megoldás, ha gyalog, vagy kerékpárral lehet megtenni a két hely közötti távolságot. Az autós munkába járásról ez nem mondható el, és lényegesen emeli a szén-dioxid kibocsátást a gyakori üzleti célú repülés, vagy például a tengerentúli nyaralás. Ha valaki gyakran utazik távolra repülővel, az a karbonlábnyomát akár 3-4-szeresére is emelheti. A kibocsátás nagy mértékben csökkenthető, ha odafigyelünk mind az étkezési, mind a bevásárlási szokásokra. Példaként említették a kutatást végző szakemberek, hogy a helyi termelőktől vásárolt szezonális zöldségek és gyümölcsök fogyasztásával, illetve a mérsékeltebb húsfogyasztással szintén csökkenteni lehet az egyéni kibocsátás mennyiségét.